Tischler Petra pályafutását a Nobuban kezdte, majd Londonban és az Egyesült Államokban is dolgozott. Hazajövetele után a Costes Downtown sous-chéfje lett, és meglepő módon akkor állt fel, amikor az étterem Michelin-csillagot kapott. Azt mondja, most a Fishmarketnél megtalálta a helyét. Petra 31 éves korára elképesztő sikereket ért el, céljai pedig, mint mindig, most is vannak – csodálkoznánk, ha nem valósítaná meg egytől egyig mindet. Elhivatottságról, céltudatosságról és az erős családi kötelékekről beszélgettünk.
Honnan jött a főzés, különösen a halak iránti szeretet?
– Szerencsés vagyok, mert gyerekkoromban sokat utaztunk, én pedig már akkor is nagyon érdeklődtem a különböző ételek iránt. Ha négyévesen megkérdezték tőlem, hogy mi a kedvencem, azonnal rávágtam, hogy a scampi. Nagyon nyitottak voltunk a bátyámmal a helyi ételek iránt, mi sosem ettünk sült krumplit ketchuppal, nem csoda, hogy rá is kaptam hamar. Innen már egyenes út vezetett a konyhába.
2010-ben a Nobu konyháján kezdtél, ahol nem lehetett megkerülni a halakat.
– Nem is akartam, de szinte minden pályán dolgoztam ott. Ezután Angliába mentem a Nobu séfemmel, ahol először a hideg halas pályákat jártam végig. Volt tonhal, tengeri süllő, rákok, homárok, kagylók, osztrigák – tényleg mindennel dolgozhattam. Amikor onnan továbbkerültem Amerikába, akkor már az ottani séfnek volt egyértelmű, hogy továbbra is halas pályákon legyek. Bekerültem az egyik rangidős srác mellé, amikor ő elment, én léptem a helyére. Élveztem, szerettem. Majdnem három évet éltem kint, akkor úgy volt, hogy továbbmegyek Spanyolországba, de jött egy lehetőség, hogy az akkor nyíló Costes Downtownba kerüljek sous-chef pozícióba.
Miért jöttél haza?
– Nagyon összetartó család vagyunk, imádjuk egymást a testvéreimmel, tényleg, irigylésre méltó a kapcsolatunk. De a szüleimmel is ugyanez a helyzet, nekem édesanyám a legjobb barátom. Rengeteg áldozatot hoztam, kapcsolatokat dobtam félre azért, hogy előre meneteljek. Ebből a szempontból önző voltam, hiszen senkiért sem voltam hajlandó feladni az álmaimat.
De a világ másik felén voltál.
– Pontosan, és ilyenkor nagyon tudnak hiányozni a szeretteid. Az öcsém kijött hozzám egy hónapra, de az, hogy évente egyszer tudtam hazajönni... Az öcsém akkor volt 16, én pedig nem tudtam mellette lenni. És a nagymamám sem lesz fiatalabb. Úgy voltam vele, hogy soha senki nem fogja visszaadni nekem azt az időt, amit tőlük távol töltök. Mérlegeltem, és arra jutottam, hogy máshol is tudok boldogulni. Itthon is. Ha pedig külföldre megyek, akkor is maradok Európában.
Aztán úgy alakult, hogy hiába kötöttél ki a Costes Downtownban, végül mégis a Fishmarketet választottad, ezzel együtt pedig egy merőben új pozícióba is kerültél.
– Igen. Közel egy évig dolgoztam a Costes Downtownban, amikor megtalált Palotás Péter. Szeretett volna olyan embert az értékesítési pozíció vezetésére, akinek egyrészt van kapcsolatrendszere, másrészt tudja, hogyan kell a séfekkel beszélni, tudja, mire van szükségük. Úgy gondoltam, hogy ez olyan pozíció, olyan lehetőség, amely enged engem egy kicsit szabadabban élni, és tudom mellette a saját vállalkozásomat is építeni.
Voltak olyan felkéréseid, amelyeket nagyon szeretett volna elvállalni, de a konyhai élet mellett nem volt lehetőséged?
– Számtalan ilyen volt. Például hogy négy napra kimenjek Skóciába magyar estet tartani, vagy hogy a Hermann pincészettel együttműködjünk egy nagyszabású rendezvényen. Ma már azon az egyetemen is tartok órákat, ahol én tanultam, ez pedig különösen jólesik a lelkemnek. Szeretek visszaadni valamit ott, ahol rengeteget kaptam.
Mik a terveid a következő évekre?
– Nincsenek 5-10-15 éves terveim, nem akarom magam ilyen szempontból korlátozni, hiszen annyira gyorsan fejlődik a világunk, hogy nem láthatjuk előre, mi lesz a következő években. Tanulni egyértelműen nagyon szeretnék, minél többet utazni, minél több kultúra gasztronómiájával megismerkedni. Szeretnék a jógával többet foglalkozni, az egészséges táplálkozás már csak a halak miatt is hangsúlyos az életemben, úgy gondolom, hogy ezt a kettőt nagyon jól össze lehet hozni. Élvezem, hogy taníthatok. Olyan fantasztikus energiákat kaptam vissza a csoportoktól, hogy azt el sem tudom mondani.
Minden egyes szavadból sugárzik az elhivatottság. Ez lenne a siker titka?
– Látom magam előtt az utamat, és nem félek megdolgozni azért, hogy végighaladjak rajta. Ráadásul szeretem és élvezem is azt, amit csinálok. Persze, lehet azt mondani, hogy egy csomó mindenben szerencsém volt, de ha nincs szorgalmam, meg alázatom a munka iránt, akkor a szerencse sem talált volna rám. Tényleg hiszek abban, hogy ha látod a célt, ami felé tartasz, akkor a nehézségeket is máshogy fogod értékelni, hiszen tudod, hogy a javadra fog válni, a fejlődésedet fogja szolgálni.