A gasztronómia punkja, heavy metallistája, az ízek jedi lovagja, Huszár Krisztián – ne csodálkozzunk – megint váltott. Mindenkit kicselezve egy Margit kőrúti büfében kötött ki. De nem kell aggódni, neveltjét, a Huszárféle levest magával vitte, karmos oroszlánkölykét itt idomítja tovább, dúsítgatja, őrzi, mint az olimpiai lángot. Ezt a „lángot” vitte át a Sziromba, sajátos huszárcsellel, és ahogy korábban már írtam, most sem tudok jobbat: könnyed ázsiai utalásokkal helyrepofozza a magyar unalmat, feléleszti, életet lehel belé, semmi laposság, bágyadtság, helyette szórakoztató izgalom, íz élmény minden szinten.
Ez a mesterlevesből nevelt leves költemény sötét árnyalatú, mindenkor az ízek koncentráltságát sugalló színű, a friss zöldségek vitális ellensúlya tovább fokozza az élvezetet, és a lehető legokosabb tojás, ami már korábban is feltűnt Huszár tányérjain, afüstös ízű japán tojás, amelynek szilárd fehér burka alatt, kocsonyás, érzéki sárga belső rejlik, krémesen buggyan, további, már-már erotikus emlékeket idézve.
Sosem tagadtam, hogy elfogult vagyok, ha Huszár Krisztiánról van szó, nem sok hazai séfet ismerek, aki ennyire ösztönösen, ugyanakkor valami mélyről jövő intelligenciával, mintha csak sugallatra tenné, képes a főzést valódi művészetként gyakorolni. Látszólag nem tudja, miért teszi, amit tesz, de ez persze nem igaz, tudja, csak fellengzős megnyilatkozások nélkül teszi. Ami nekünk átlagos evőknek sokszor különös, szokatlan párosításnak tűnik, az Huszárnál a főzés természetes rendje. Nem tud félni a konyhában.