2017 nyarán vadászatból sikeres vizsgát tettem, azóta életem első vadját is elejtettem, egy szép őzbakot. Annak rendje és módja szerint a húsát megvettem és eltettem „nehezebb” időkre. Néhány napja a mélyhűtő alsó fiókjában találtam meg gerincét és arra gondoltam, hogy a családnak wellingtont készítek belőle.
Gasztronómiai névadás alkalmával időnként a történelem is helyet kíván magának. Így van ez mai receptünknél is, hiszen tésztába csomagolva megsütött bélszínről (esetemben őzgerinc filé) pedig Arthur Wellesley (1769–1852), Wellington első hercege jut eszünkbe.
Az angol hadvezér, és államférfi állítólag a történelmi jelentőségű csatákat követően ünnepi lakomán fogyasztotta ezt az ínyencfogást, és sokan úgy tudják, valójában nem a személyről és nem a helyről, hanem jellegzetes csizmájáról kapta ételünk a nevét.
Sokan hiszik, amennyire előkelő étel a wellington, legalább annyira nehéz elkészíteni. Szerintem ez nincs így, az egyetlen nehéz rész a sütés, mégpedig azért, hogy a belseje kellően szaftos (médium) maradjon, illetve a vendégek kedve, és ízlése szerint készüljön el.
Mivel otthon sütöttem meg délelőtt, és a szüleimnél fogyasztottuk ebédre, ahol újra meg kellett melegíteni, ezért az enyém – bevallom őszintén – egy csöppet túlsült, így viszont a család „kényesebb” tagjai (hölgyek és gyerekek) is előszeretettel fogyasztották. A siker biztosított volt!
Legyen szó marhahúsról, vagy őzről, netán szarvasról, így, vagy úgy a wellington az ételek egyik legnagyobb királya!
- 2 db őzgerinc filé
- 1 csomag leveles tészta
- 150 g vékony, szeletelt pármai sonka
- 4 ek angol mustár
- 250 g barna csiperke
- 250 g laska gomba
- 3-4 ág kakukkfű
- 2-3 kocka vaj
- só, bors
- 1 db tojássárgája akenéshez
- műanyag fólia csomagoláshoz, tekeréshez
- Előző
- Következő >>